Pénteken utáltam minden macskakövét a városnak, azt ahogyan a nap rám sütött. Úgy éreztem nagyon nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, én nem vagyok erre képes. Mit keresek itt? Bohócnak érzem magam, ha megszólalok. Ez hétvégén sem változott. Nem is merem összeszámolni mennyi sorozatot néztem meg. Úgy tűnik ebbe menekülök. Menekültem. Ma már jobb. Képes voltam összeszedni magam.
Végre elkezdődött a tanítás is.
Címszavakban Lisszabonról. Más mint otthon, a buszrendszer lehetetlen, az árak körülbelül ugyanolyanok, az emberek kedvesen és nyugodtak, mindenki késik mindenhonnan, az órák később kezdődnek és hamarabb érnek véget, a távok pedig kisebbek, mint számítanék rá, mindenhol domb vagy hegy van, az utcán pedig kutyaszar.
Cukor helyett porcukrot vettem, az ágyam minden lélegzetemre akkorát nyikordul hogy felébredek rá és érzem a rugókat a matracban és nincs takaróm csak pokrócom és nincs fűtés a lakásban. A lakótársaim dolgoznak és nem beszélnek nagyon angolul.
A hidegallergiám rosszabbodik, az előbb pedig befestettem egyedül a hajam. Rossz döntés volt. Most a teteje barna a fele meg sötétszőke.
Ez itt meg a szobám:
