Mint egy nagy nyaralás

Jelenleg határozottan úgy érzem magam mint egy nagy nyaraláson. Nyilván el kéne kezdeni tanulni is már, de még nem vitt rá a lélek. Sok házifeladat, meg közös csoportmunka van, de szerintem ez jó. A tárgyaim jók és könnyűek, azt hiszem.
Tegnap lementünk a parta, Carcavelos névre hallgat. Olyan homokos tengerpart, sajnos mióta nem mehetek be a vízbe, a tengerpart nem olyan izgalmas. Leginkább homok és meleg, de a nap ettől függetlenül mindig szép.
Vasárnap meg elmentünk egy botanikus kertbe. Az meg fák, bokrok meg virágok voltak. Viszont végig jól érzem magam. Lisszabon szép hely. Szeretem.
Lehet, hogy ez a bejegyzésírás nem megy most olyan könnyen. Kicsit még reggel van. Meg a házimmal kéne foglalkozni.
Időközben letiltottam a netbankomat, szóval nem tudok utalni és nem tudom, hogy mennyi pénzem van. Eddig többet költöttem mint kellett volna, körülbelül mindent elköltöttem már a lakbéren kívül, bár ebben már benne van a szobafelújítás, alapkonyhai cuccok, amiket egész évben használni fogok, egy hónapos intenzív portugál nyelvi kurzus, írószerek, fürdőszobai cuccok, közös használató cuccok, amit megint vagy egy három hónapig tuti nem kell vennem. Mivel nem tudhatom, hogy mennyi pénzem van, ezért vagy az a legjobb megoldás, ha mindent kiveszek róla és akkor tudom számolni, vagy írom excel táblába. Talán az előbbi jobb módszer lenne.
Nyilván az a tény, hogy nem tudok utalni megnehezíti az albim kifizetését. Most két hónapnyival vagyok elmaradva, tegnap akartam befizetni, de egyszerre csak 100 eurot tudok levenni róla, szóval egy élmény lesz. Be kell mennem egy bankba, ahol ki tudja hogy beszélnek-e angolul és próbálkozni hogy fizessék be egy számlaszámra a pénzem.
A hidegallergiám egyre rosszabbodik. Szerintem. Vagy csak már tudom, hogy miért vannak ezek a tüneteim és rosszabbnak látom, mint tavaly télen. A könyököm megint ramaty állapotban van, mostmár az újjaim is kezdenek hasonlóak lenni mint a könyököm, száraz a bőröm mindenhol és kipirosodok ha megfúj a szél. Milyen üdítő is a friss hajnali szél.
Ettől függetlenül jól érzem itt magam. Tervezem, hogy mit merre fogok menni. Portugália csodálatosan szép hely szerintem. Csak ámulok, hogy mennyi varázs van benne.
Legközelebb izgalmas lesz. :)

Lisszabon

Öt napja vagyok itt.
Pénteken utáltam minden macskakövét a városnak, azt ahogyan a nap rám sütött. Úgy éreztem nagyon nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, én nem vagyok erre képes. Mit keresek itt? Bohócnak érzem magam, ha megszólalok. Ez hétvégén sem változott. Nem is merem összeszámolni mennyi sorozatot néztem meg. Úgy tűnik ebbe menekülök. Menekültem. Ma már jobb. Képes voltam összeszedni magam.
Végre elkezdődött a tanítás is.
Címszavakban Lisszabonról. Más mint otthon, a buszrendszer lehetetlen, az árak körülbelül ugyanolyanok, az emberek kedvesen és nyugodtak, mindenki késik mindenhonnan, az órák később kezdődnek és hamarabb érnek véget, a távok pedig kisebbek, mint számítanék rá, mindenhol domb vagy hegy van, az utcán pedig kutyaszar.
Cukor helyett porcukrot vettem, az ágyam minden lélegzetemre akkorát nyikordul hogy felébredek rá és érzem a rugókat a matracban és nincs takaróm csak pokrócom és nincs fűtés a lakásban. A lakótársaim dolgoznak és nem beszélnek nagyon angolul.
A hidegallergiám rosszabbodik, az előbb pedig befestettem egyedül a hajam. Rossz döntés volt. Most a teteje barna a fele meg sötétszőke.

Ez itt meg a szobám:

Boston

Megprobalok majd minden varosbol jelentkezni, de nem igerem. Hogy modorosan kedjem a bejegyzest: Amerikai utazasom masodik allomasa Boston. Itt korulbelul masfel napot toltok.
Boston a hires Bostoni teadelutanrol ismeros, meg a ket lottinak is koze van hozza. Nem irom le mennyit nem tudok Bostonrol, a lenyeg, hogy egy gyonyoru varos. Felhokarcolok, megse zsufolt, oriasi uvegketrecek mellette pedig a kis templom ami legalabb szaz eves. Tegnap vegigmentunk a Freedom Trial-en, ez egy piros vonal, ami vegig vezet Boston fobb nevezetessegein. Lattam J.F.Kennedy szuleiek a sirjat, Samuel Adams sirjat. Tenyleg lenyugozo a varos.
Aztan elmentunk az tabori csapattal bulizni, ami ugy zajlott, hogy ok nem vartak meg, aztan kitoro orommel fogadtak, amikor megerkeztunk, bementunk egy olyan helyre, ahol egy nagyon kover 40-es pasi azzal nyitott, hogy tudom-e ki o. Mondom nem, utana odajott, hogy a Hilton tetejen lakik egy eve, de unalmas, ezert jar barokba. Utana lekoptattuk. A sor a barban 5 dollar volt, bar ebben benne volt mar a borravalo is. Ennyit ittam este. Utana elmentunk egy masik helyre is, ahol a valaki 22 dollart fizetett ket koktelert. Ott dontottuk el, hogy nekunk itt nincs helyunk, jobb ha lepunk. Elkoszotunk, akiktol el akartunk. Volt nehany akit nagyon orultem, hogy megismertem, bennuk bizni tudok, es tudom, ha egyszer segitseg kellene, akkor oket hivhatnam.
A taborban a kozvetlen fonokeimtol amikor elbucsuztunk, az egesz magyar csapat a 60-as shef es a felesege is egyszerre sirt. A fonok, meg a tulajdonosok meg ott alltak a hatterben es ok is sirtak. Azt mondtak nagyon jo csapat voltunk es egytol egyik azt akarjak hogy menjunk vissza.
A taborzaro buli jol sikerult. Ferfiasan bevallom, kevesre emlekszem. Allitolag tobbszor is megmondtam a directornak, hogy o a legjobb fonok a vilagon, es hogyha egyszer magyarorszagon lanytabort fogok alapitani, akkor meghivom, es bemutatom, hogy o ispiralt. Meg azert azt is megmondtam, neki, hogy o  alegjobb fonok a vilagon. Ugye a biztonsag kedveert.
Azert fajt a szivem a taborert, sajnalom, hogy valoszinoleg sose megyek oda visszatobbet. Sajnalom, hogy nem voltam igazan a resze, de lattam, hogy milyen is lehet valami.
Szoval, ha nyakunkba a varost megint.
Vennem kell meg egy topankat es egy magassarkut a szep ruhaimhoz, ez a missziom a kovetkezokre.

Ma meg lehet, hogy azert csak kinezek a Harvarda.

Körülbelül két hónapja vagyok kint. Így visszatekintve nem tűnik soknak, szinte repül az idő. De belegondolva, hogy ez bizony már két hónap nagyon sokkoló.
Nagyon jól érzem magam. Az angolom átváltás nélkül működik, néha inkább nehezebb magyarra váltani. Most főleg a fogalmazással van bajom. Felváltva beszélek angolul erasmus ügyben és próbálom írni ezt a bejegyzést. Nem egyszerű. Mindenesetre nagyon élvezem.
Valójában semmi érdekes nem történik mostanában. Ugyanúgy dolgozom mint az előző sessionben, talán csak jobban fáradok délutánonként nagyon kell az alvás.
Az outlet városkában találkoztunk három magyar sráccal, akik itt táboroztatnak gyerekeket körülbelül 20 percre a táborunktól. A lányok többször találkoztak velük, összesen 16-an vannak magyarok, de én annyira fáradt voltam mindkét alkalommal, hogy nem bírtam kimászni az ágyból. Aztán persze csak sikerült elmennem a faházig, ahol lehet inni, és csak legurult négy vodka narancs, bár a negyedikről már nem én tehetek. Majdnem minden nap felmegyünk oda, beszélgetünk angolul a többiekkel, néha jobb néha béna.
Ami viszont nagyon fura nekem az a beerpong. Mennyire béna a piaponghoz képest. Egy asztallal játszák két fős csapattal, zene nélkül, sörrel, egy menetet. Mi értelme van ennek így, mondtam is nekik, hogy uncsiii. Mennyire hiányzik nekem a piapong. Zenével, őrjöngés. Béna amerikaiak. De azért viccesek, hogy mennyire könnyen be tudnak rúgni.
Már mindenhol van szállásom, csak New Yorkban az utolsó négy napra nincsen.  Baromi sokat fogok ráfizetni, le sem írom, hogy mennyit, de meg fogja érni. Ez az egész nyár megéri, már csak az angol miatt is. Nagyon szép lesz, ha visszakapom a gépemet ( az is mennyire hiányzik már), akkor feltöltök majd rendesen képeket is kommentekkel együtt, hogy mi hol micsoda. Majd ha egyszer lesz időm.
Már elkezdtem tervezni az Erasmust is. Találtam nagyon jó szállásokat, már van egy amit kinéztem, és válaszoltak is, már elküldték a szerződést is. Most még ülök rajta egy kicsit, átolvasom, de szerintem nem fogják átvágni a fejemet. Nagyon szép a lakás, van erkélye is és viszonylag olcsó, saját szobával, konyhával, két fürdővel, meg Lisszabon belvárosában. Ha a lakás meglesz, akkor onnantól kezdve én boldog ember leszek.
Már csak két hét van hátra a táborból, ami nagyon fura. Hiányozni fog. A lányok nagyon. Minden nap van egy két olyan beszólás, hogy sírva nevetek rajta. Tényleg régen nevettem ennyit és ilyen jóízűen, mint mostanában. Meg hiányozni fog azért néhány itteni ember is. Pont ezt beszéltük Juannal, hogy milyen furcsa, hogy már csak két hét van hátra, és hogy hiányozni fognak azért az emberek. (Ha jól tudom, bostonban még lesz egy nagy afterparty)
Közben viszont már majd meghalok, hogy otthon legyek. Nagyon hiányzik otthon mindenki. A barátaim, a piapong, a bulik, a szüleim, a testvéreim, a szobám, Budapest, a kaják, a fűszerek, a barátom. Gondoltam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire.
Azt sejtettem, hogy a barátom hiányozni fog, azt is hogy a családom. Azt is valamennyire, hogy a barátaim. De hogy ennyire hiányozni fognak, azt nem gondoltam.

Ennyi volt a móka mára, mennem kell. Aki kért annak küldök képeslapot haza. Aki nem annak is.

Ma van a szabadnapom-pompompororompom
Remek a hangulatom tom-tomtorotomtom.

Szóval az történt, hogy a néhány nappal ezelőtti kiakadásunk után, rájöttünk ugye, hogy nem is olyan rossz itt, és csak egészen máshogy gondolkodnak az emberek.
Tegnapelőtt kaptunk egy tortát, amit a cunselorok csináltak nekünk, szép rózsaszín és rá van írva, hogy thank you. Aztán tegnap este meg nem tudom hányan jöttek oda hozzánk, hogy elképesztő amit csinálunk, nem tudnák utánunk csinálni, és hogy minden nap meg akarják köszönni nekünk, de nincs rá lehetőségük, mert a konyhában vagyunk. Hogy tök jó lenne, ha több időt tudnánk velük tölteni, meg hogy próbálkozzunk még. Meg hogy tök jó az angolunk. Amint rájöttek, hogy tudunk angolul, egyből le vannak nyűgözve, hogy két nyelven legalább tudunk beszélni.
Ma voltam íjászkodni. Hihetetlen ezen az íjon van célzó berendezés. Jó volt, mondta Antony, hogy menjünk, amikor akarunk. Aztán elsétáltunk a mászófal mellett, mert el akartam kérni KK kocsiját, de sok gyerek volt körülötte, szóval nem mentem oda. De Laura kiintegetett, kérdezte, hogy akarok-e menni, hiszen ma van a szabadnapom. Mondtam, hogy naná, mikor mehetek. Szóval majd ma megyek falat mászni megint. Aztán el a Wallmartba alkoholért, meg StarWarsos sapkáért.
Elmentem megnézni a postaládámat, de még mindig nem jött levelem. Viszont megkérdeztem Scottyt hogy mehetek-e majd valamikor festeni és azt mondta, hogy következő sessionben, majd menjen bármikor csak előtte kérdezzem meg, hogy mikor ér rá.
Juannal játszottunk ninjas ivós játékot, zseniális volt. Főleg a vodka-icetea, mert elfogyott a narancslevünk.
Holnapután meg délelőttös leszek, szóval hamar végzem majd és megyek early eveningre, még megkérdezem a többieket, hogy hova mennek, meg beférek-e. De nem akarom az egész nyaramat a táborban rohadva tölteni.

A másik. A két tábor turnus között van egy három nap pihenés. A főnökeink, a szakács, meg a néni elküldött minket az Acadia Nemzeti Parkba. Ott fogunk sátorozni, megnézni mindent, amit lehet, beülünk majd egy étterembe, meg fagyizhatunk, amit akarunk. És mindent fizet nekünk a tábor. Mert annyira jól dolgozunk. Mindent fizet. Az éttermet is. Foglaltak nekünk asztalt, annyira közkedvelt az az étterem, hogy 11-kor már sor van, hogy bejusson valaki ebédelni. A benzint is fizetik, a fagyinkat is fizetik. És ezt eddig egyetlen magyar csapatnak sem tették meg, sőt senkinek sem. Szóval ennyire vagyunk jók.
Persze vannak néhányan, akikkel nem beszélgetek, de nem is akarok nagyon.
Már a gyerekeket sem utálom annyira. Beszélnek hozzánk, megköszönik a kaját, ránk mosolyognak.
A kedvenc konyhai munkát a fluff table felügyelete. Egy asztal fluffal, meg napraforgóvajjal, meg lekvárral és kenyérrel. Ennél undorítóbb dolgot. Képek a facebookon. Kegyetlen. Mintha életükben nem ettek volna még ezek a gyerekek, és utána fél óráig takaríthatom az asztalt.
Most már biztos, hogy 22-én indulunk Orlandoba, és 30án érkezünk Washingtonba. Megyünk a hatalmas vidámparkba, aztán a Kennedy űrközpontba, majd akarom legalább egy napot süttetni a hasam Miamiban. Meg szeretnék majd csillag hullást is nézni valamikor.
A google képei között van olyan kép, ahol az Acadiában látszik az északi fény. Életem legjobb pillanata lenne, ha látnék egyet.
Szóval most így vagyok.
Honvágyam van, hiányzik minden ami otthon van. De legalább tegnap tudtam egy kicsit beszélgetni a barátommal. 

x.

Szóval. Azt hiszem több mint egy hete írtam.
Azóta több véglet is volt. Tegnapelőtt elmentünk a stafflaunchba beszélgetni, inni, akármit csinálni. És jól sült el, beszélgettünk angolul, viccelődtünk énekeltünk, spontán zenekar alakult. Jó volt. Felvillanyozva jöttem vissza, jól aludtam, reggel korán fel tudtam kelni, úgy dolgoztam mint a kisangyal. Aztán ebédre kenyér volt. Egy hónapja nem ettem kenyeret. És utána főztünk pörköltet. Igazi magyar pörköltet. Úgyhogy úgy gondoltam ennél jobb napom nem is lehetne. Kaptam hosszabb levelet a barátomtól is, úgyhogy kicsit jobb lett a honvágyam.
És akkor jött a staff show, csak a végére értem oda, mert dolgozni kellett. Vicces volt, meg szép, meg amit kell. A legvégén pedig mondták, hogy akkor minden staff menjen fel, mi ültünk ott, mint valami szerencsétlen szemeteszsákok. Elkezdtek énekelni valami ismeretlen számot, hát akkor ezt előre eltervezték. Nekünk meg nem szóltak. Azt hiszem a felénél felálltam és leléptem, mert akkora volt a fejem. Végiggondoltam, hogy mit hagytam otthon azért, hogy makogó konyhai munkásnak nézzenek olyan emberek akik feleannyit sem tettek le az asztalra, mint én egy fél év alatt. Hogy otthon most lett vége a Liskalandnak, ami elmondások szerint a legjobb volt eddig, hogy most volt a kenutúra. És csak húztam és húztam fel az agyamat, hogy ennél én több vagyok, és ha nem tekintenek minket a tábor részének, akkor ne hitessék el velünk, hogy azok vagyunk, akkor kapjunk máshol szállást, akkor ne legyen kötelező fehér kékben járkálni. Én többet érek ennél, és ha ők semmibe néznek, akkor nem fogok megalázkodni újra és újra, hogy beszéljenek már a kicsi, szerencsétlen magyarokkal.
A lányok egészen meg voltak ijedve tőlem, mert soha nem láttak még ilyen dühösnek, és ritkán is vagyok. Kb fél órán át mindenki elkeseredetten dühöngött, én meg csak kirohantam a szobából szó nélkül zuhanyozni. Beálltam a zuhany alá, és szerintem fél órát folyattam a fejemre a vizet. Először még dühöngtem, aztán eszembe jutott minden, ami otthon van. És bőgtem vagy negyed órát. Sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a barátaim nélkül. Hogy ennyire hiányozni fognak. A szüleimre gondoltam, a barátomra gondoltam. De minden egyes arc, minden egyes ölelés annyira hiányzik. Még most is hogy ezt írom, könnyezgetek. És mindezt összevetve, azzal, hogy mennyire rosszul éreztem magam akkor, hogy a baráti körömből kiszakadva egy idegen helyen találtam magam, ahol nem akarnak engem. Hát nagyon nehéz volt.
Aztán lehiggadtam. Nem volt stratégiám, de tudtam, hogy megint el akarom menni a launchba a lányokkal és meg akarom inni a maradék egy sörömet. Felvettem a ruháimat, kisminkeltem magam (rájöttem, hogy az megnyugtat), és odamentünk. Az elején úgy ültünk a tábortűz mellett, mint akiknek megölték valakijét. Aztán megmakacsoltam magam, akkor sem fogom az utolsó söröm elpazarolni arra, hogy rosszkedvű legyek. Külön ültünk a lányokkal, mindenki egy egy jobb ismerőshöz és beszélgetni kezdtünk.
Kiderült, hogy az utolsó dalról senki sem tudott, nem csak mi. Hogy amikor valakinek szabadnapja van, akkor nem azt kell várni, hogy megkérdezik, hogy akarsz-e jönni, hanem meg kell kérdezni, hogy mehetünk-e. Mondtuk hogy ez nálunk máshogy működik, ha nem hívnak nem megyünk, mert az bunkóság. Nagyon jót beszélgettünk Joshsal, lenyugodtam, aztán úgy voltam vele, hogy lehet, hogy csak más a kultúrájuk, máshogy gondolkodnak. Nem kell mindenen felhúzni magunkat.
Utána beszélgettünk még néhány emberrel. Juan, Marley meg Josh már ettek a pörköltből, amit főztünk, imádták, igazi ízek ami nem édes. Craig meg James majd fognak enni. Tegnap a tűznél szidtuk a kaját közösen Craiggel, hogy itt minden fahéjas és édes, aztán mondtuk, hogy van ám pörkölt. Rendesen felcsillant a szeme, úgyhogy majd jön enni belőle. Szóval nem olyan gonoszak és nem néznek le minket, csak máshogy gondolkodnak és máshogy viselkednek. Ilyen egyszerű. Szóval mindenki megnyugtatására, nem világbunkóival zárt össze az élet három hónapra.
És igen a pörkölt. Soha életemben nem ettem még ilyen jó pörköltet. Az az íz, az a omlós hús, az a főtt krumpli. Az a... Soha nem volt ilyen jó.
Szóval most jól vagyok. Semmit nem változott a honvágyam, ugyanúgy elképesztően hiányoznak a barátaim, a szakkoli, a családom, a só, a  debreceni kolbász. De erős lány vagyok és túlélem, és jó lesz a nyár, akkor is ha nem a legjobb, de jó lesz.
Facebookon a képek. 

hét

Most vagyok három hete kint.
Hátra van még 9. Attól eltekintve, hogy ezek az emberek itt még mindig gyökerek, teljesen elviselhetőek. Akikkel eddig jóban voltunk ők is lekezdték azt a fajta viselkedést, hogy mi csak magyar konyhások vagyok. Valójában nekem akkora lett tőle a fejem, hogy ezek után én nem is akarok egyikkel sem kommunikálni. Mindenki tudja rólam, hogy mindig megvan a saját képességeimmel és a teljesítményemmel a magam baja, de annál, hogy jópofizzak olyanokkal akik lenéznek, többnek tartom magam. Köszönöm szépen, nem leszek a magyar lányka, aki lesi az amerikaiak minden szavát. Több vagyok, többet tettem le az asztalra, és nem azért tanultam három évet az egyetemen.
Hogy miért a konyhára jöttem. Mert ha egyszer valaha meg akarom nézni Amerikát, akkor a repjegyre van pénzem, hogy legyek is itt ahhoz dolgoznom kell. Nem fizeti ki senki a Római utamat, mint a legtöbbnek itt. Szülőkkel Rómába, Párizsba. Persze a seggük alatt van két kocsi és még engem néznek le.
Ez az amiből én nem kérek.
Miközben súroltam a mocskukat egyik ebéd alatt, eszembe jutott, hogy a francnak is vagyok én itt. Nem találtam akkor megfelelő választ, főleg ha belegondolok, hogy visszajöhetek én ide ösztöndíjjal dolgozni ha akarok (meg ha sikerül). De ezt nem kötöm az orrukra. Elég ha tudom, hogy több vagyok mint ezek.
A gyerekek olyanok mint a sáskák. Nem hiszem, hogy rosszabbak mint az otthoniak. Zizegnek rohannak, kislányok. Mocskot hagynak, de meg vagyok győződve, hogy az otthoniak is ugyanekkora mocskot hagynának.
Mostmár tudom milyen, amikor a dühtől eltorzul az arcom, amikor egy egy gyerek rájön, hogy mégsem az a kaja kell neki, hanem a másik és kiszórja az asztalra. Vagy amikor a mosogató asztalféle legsrakára kirakja a bögréjét, amit ha csápjaim lennének talán elérnék.
De van rendes is, segít, megkérdezi hogy tud-e valamit segíteni, elveszi tőlem a cuccot, ne én szenvedjek három tálcával. Szóval nem elviselhetetlenek.
Marley a holland lány még mindig sokat beszél velünk, ő tudja, hogy emberek vagyunk.
Az alszakácsot elküldték, mert rosszul bánt velünk, ennek kifejezetten örülök.

Ez most egy nagyon tartalmas és sokatmondó bejegyzés volt. Még beleírhattam volna hogy mit ettem ma.