Ma van a szabadnapom-pompompororompom
Remek a hangulatom tom-tomtorotomtom.

Szóval az történt, hogy a néhány nappal ezelőtti kiakadásunk után, rájöttünk ugye, hogy nem is olyan rossz itt, és csak egészen máshogy gondolkodnak az emberek.
Tegnapelőtt kaptunk egy tortát, amit a cunselorok csináltak nekünk, szép rózsaszín és rá van írva, hogy thank you. Aztán tegnap este meg nem tudom hányan jöttek oda hozzánk, hogy elképesztő amit csinálunk, nem tudnák utánunk csinálni, és hogy minden nap meg akarják köszönni nekünk, de nincs rá lehetőségük, mert a konyhában vagyunk. Hogy tök jó lenne, ha több időt tudnánk velük tölteni, meg hogy próbálkozzunk még. Meg hogy tök jó az angolunk. Amint rájöttek, hogy tudunk angolul, egyből le vannak nyűgözve, hogy két nyelven legalább tudunk beszélni.
Ma voltam íjászkodni. Hihetetlen ezen az íjon van célzó berendezés. Jó volt, mondta Antony, hogy menjünk, amikor akarunk. Aztán elsétáltunk a mászófal mellett, mert el akartam kérni KK kocsiját, de sok gyerek volt körülötte, szóval nem mentem oda. De Laura kiintegetett, kérdezte, hogy akarok-e menni, hiszen ma van a szabadnapom. Mondtam, hogy naná, mikor mehetek. Szóval majd ma megyek falat mászni megint. Aztán el a Wallmartba alkoholért, meg StarWarsos sapkáért.
Elmentem megnézni a postaládámat, de még mindig nem jött levelem. Viszont megkérdeztem Scottyt hogy mehetek-e majd valamikor festeni és azt mondta, hogy következő sessionben, majd menjen bármikor csak előtte kérdezzem meg, hogy mikor ér rá.
Juannal játszottunk ninjas ivós játékot, zseniális volt. Főleg a vodka-icetea, mert elfogyott a narancslevünk.
Holnapután meg délelőttös leszek, szóval hamar végzem majd és megyek early eveningre, még megkérdezem a többieket, hogy hova mennek, meg beférek-e. De nem akarom az egész nyaramat a táborban rohadva tölteni.

A másik. A két tábor turnus között van egy három nap pihenés. A főnökeink, a szakács, meg a néni elküldött minket az Acadia Nemzeti Parkba. Ott fogunk sátorozni, megnézni mindent, amit lehet, beülünk majd egy étterembe, meg fagyizhatunk, amit akarunk. És mindent fizet nekünk a tábor. Mert annyira jól dolgozunk. Mindent fizet. Az éttermet is. Foglaltak nekünk asztalt, annyira közkedvelt az az étterem, hogy 11-kor már sor van, hogy bejusson valaki ebédelni. A benzint is fizetik, a fagyinkat is fizetik. És ezt eddig egyetlen magyar csapatnak sem tették meg, sőt senkinek sem. Szóval ennyire vagyunk jók.
Persze vannak néhányan, akikkel nem beszélgetek, de nem is akarok nagyon.
Már a gyerekeket sem utálom annyira. Beszélnek hozzánk, megköszönik a kaját, ránk mosolyognak.
A kedvenc konyhai munkát a fluff table felügyelete. Egy asztal fluffal, meg napraforgóvajjal, meg lekvárral és kenyérrel. Ennél undorítóbb dolgot. Képek a facebookon. Kegyetlen. Mintha életükben nem ettek volna még ezek a gyerekek, és utána fél óráig takaríthatom az asztalt.
Most már biztos, hogy 22-én indulunk Orlandoba, és 30án érkezünk Washingtonba. Megyünk a hatalmas vidámparkba, aztán a Kennedy űrközpontba, majd akarom legalább egy napot süttetni a hasam Miamiban. Meg szeretnék majd csillag hullást is nézni valamikor.
A google képei között van olyan kép, ahol az Acadiában látszik az északi fény. Életem legjobb pillanata lenne, ha látnék egyet.
Szóval most így vagyok.
Honvágyam van, hiányzik minden ami otthon van. De legalább tegnap tudtam egy kicsit beszélgetni a barátommal. 

x.

Szóval. Azt hiszem több mint egy hete írtam.
Azóta több véglet is volt. Tegnapelőtt elmentünk a stafflaunchba beszélgetni, inni, akármit csinálni. És jól sült el, beszélgettünk angolul, viccelődtünk énekeltünk, spontán zenekar alakult. Jó volt. Felvillanyozva jöttem vissza, jól aludtam, reggel korán fel tudtam kelni, úgy dolgoztam mint a kisangyal. Aztán ebédre kenyér volt. Egy hónapja nem ettem kenyeret. És utána főztünk pörköltet. Igazi magyar pörköltet. Úgyhogy úgy gondoltam ennél jobb napom nem is lehetne. Kaptam hosszabb levelet a barátomtól is, úgyhogy kicsit jobb lett a honvágyam.
És akkor jött a staff show, csak a végére értem oda, mert dolgozni kellett. Vicces volt, meg szép, meg amit kell. A legvégén pedig mondták, hogy akkor minden staff menjen fel, mi ültünk ott, mint valami szerencsétlen szemeteszsákok. Elkezdtek énekelni valami ismeretlen számot, hát akkor ezt előre eltervezték. Nekünk meg nem szóltak. Azt hiszem a felénél felálltam és leléptem, mert akkora volt a fejem. Végiggondoltam, hogy mit hagytam otthon azért, hogy makogó konyhai munkásnak nézzenek olyan emberek akik feleannyit sem tettek le az asztalra, mint én egy fél év alatt. Hogy otthon most lett vége a Liskalandnak, ami elmondások szerint a legjobb volt eddig, hogy most volt a kenutúra. És csak húztam és húztam fel az agyamat, hogy ennél én több vagyok, és ha nem tekintenek minket a tábor részének, akkor ne hitessék el velünk, hogy azok vagyunk, akkor kapjunk máshol szállást, akkor ne legyen kötelező fehér kékben járkálni. Én többet érek ennél, és ha ők semmibe néznek, akkor nem fogok megalázkodni újra és újra, hogy beszéljenek már a kicsi, szerencsétlen magyarokkal.
A lányok egészen meg voltak ijedve tőlem, mert soha nem láttak még ilyen dühösnek, és ritkán is vagyok. Kb fél órán át mindenki elkeseredetten dühöngött, én meg csak kirohantam a szobából szó nélkül zuhanyozni. Beálltam a zuhany alá, és szerintem fél órát folyattam a fejemre a vizet. Először még dühöngtem, aztán eszembe jutott minden, ami otthon van. És bőgtem vagy negyed órát. Sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a barátaim nélkül. Hogy ennyire hiányozni fognak. A szüleimre gondoltam, a barátomra gondoltam. De minden egyes arc, minden egyes ölelés annyira hiányzik. Még most is hogy ezt írom, könnyezgetek. És mindezt összevetve, azzal, hogy mennyire rosszul éreztem magam akkor, hogy a baráti körömből kiszakadva egy idegen helyen találtam magam, ahol nem akarnak engem. Hát nagyon nehéz volt.
Aztán lehiggadtam. Nem volt stratégiám, de tudtam, hogy megint el akarom menni a launchba a lányokkal és meg akarom inni a maradék egy sörömet. Felvettem a ruháimat, kisminkeltem magam (rájöttem, hogy az megnyugtat), és odamentünk. Az elején úgy ültünk a tábortűz mellett, mint akiknek megölték valakijét. Aztán megmakacsoltam magam, akkor sem fogom az utolsó söröm elpazarolni arra, hogy rosszkedvű legyek. Külön ültünk a lányokkal, mindenki egy egy jobb ismerőshöz és beszélgetni kezdtünk.
Kiderült, hogy az utolsó dalról senki sem tudott, nem csak mi. Hogy amikor valakinek szabadnapja van, akkor nem azt kell várni, hogy megkérdezik, hogy akarsz-e jönni, hanem meg kell kérdezni, hogy mehetünk-e. Mondtuk hogy ez nálunk máshogy működik, ha nem hívnak nem megyünk, mert az bunkóság. Nagyon jót beszélgettünk Joshsal, lenyugodtam, aztán úgy voltam vele, hogy lehet, hogy csak más a kultúrájuk, máshogy gondolkodnak. Nem kell mindenen felhúzni magunkat.
Utána beszélgettünk még néhány emberrel. Juan, Marley meg Josh már ettek a pörköltből, amit főztünk, imádták, igazi ízek ami nem édes. Craig meg James majd fognak enni. Tegnap a tűznél szidtuk a kaját közösen Craiggel, hogy itt minden fahéjas és édes, aztán mondtuk, hogy van ám pörkölt. Rendesen felcsillant a szeme, úgyhogy majd jön enni belőle. Szóval nem olyan gonoszak és nem néznek le minket, csak máshogy gondolkodnak és máshogy viselkednek. Ilyen egyszerű. Szóval mindenki megnyugtatására, nem világbunkóival zárt össze az élet három hónapra.
És igen a pörkölt. Soha életemben nem ettem még ilyen jó pörköltet. Az az íz, az a omlós hús, az a főtt krumpli. Az a... Soha nem volt ilyen jó.
Szóval most jól vagyok. Semmit nem változott a honvágyam, ugyanúgy elképesztően hiányoznak a barátaim, a szakkoli, a családom, a só, a  debreceni kolbász. De erős lány vagyok és túlélem, és jó lesz a nyár, akkor is ha nem a legjobb, de jó lesz.
Facebookon a képek.