x.

Szóval. Azt hiszem több mint egy hete írtam.
Azóta több véglet is volt. Tegnapelőtt elmentünk a stafflaunchba beszélgetni, inni, akármit csinálni. És jól sült el, beszélgettünk angolul, viccelődtünk énekeltünk, spontán zenekar alakult. Jó volt. Felvillanyozva jöttem vissza, jól aludtam, reggel korán fel tudtam kelni, úgy dolgoztam mint a kisangyal. Aztán ebédre kenyér volt. Egy hónapja nem ettem kenyeret. És utána főztünk pörköltet. Igazi magyar pörköltet. Úgyhogy úgy gondoltam ennél jobb napom nem is lehetne. Kaptam hosszabb levelet a barátomtól is, úgyhogy kicsit jobb lett a honvágyam.
És akkor jött a staff show, csak a végére értem oda, mert dolgozni kellett. Vicces volt, meg szép, meg amit kell. A legvégén pedig mondták, hogy akkor minden staff menjen fel, mi ültünk ott, mint valami szerencsétlen szemeteszsákok. Elkezdtek énekelni valami ismeretlen számot, hát akkor ezt előre eltervezték. Nekünk meg nem szóltak. Azt hiszem a felénél felálltam és leléptem, mert akkora volt a fejem. Végiggondoltam, hogy mit hagytam otthon azért, hogy makogó konyhai munkásnak nézzenek olyan emberek akik feleannyit sem tettek le az asztalra, mint én egy fél év alatt. Hogy otthon most lett vége a Liskalandnak, ami elmondások szerint a legjobb volt eddig, hogy most volt a kenutúra. És csak húztam és húztam fel az agyamat, hogy ennél én több vagyok, és ha nem tekintenek minket a tábor részének, akkor ne hitessék el velünk, hogy azok vagyunk, akkor kapjunk máshol szállást, akkor ne legyen kötelező fehér kékben járkálni. Én többet érek ennél, és ha ők semmibe néznek, akkor nem fogok megalázkodni újra és újra, hogy beszéljenek már a kicsi, szerencsétlen magyarokkal.
A lányok egészen meg voltak ijedve tőlem, mert soha nem láttak még ilyen dühösnek, és ritkán is vagyok. Kb fél órán át mindenki elkeseredetten dühöngött, én meg csak kirohantam a szobából szó nélkül zuhanyozni. Beálltam a zuhany alá, és szerintem fél órát folyattam a fejemre a vizet. Először még dühöngtem, aztán eszembe jutott minden, ami otthon van. És bőgtem vagy negyed órát. Sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a barátaim nélkül. Hogy ennyire hiányozni fognak. A szüleimre gondoltam, a barátomra gondoltam. De minden egyes arc, minden egyes ölelés annyira hiányzik. Még most is hogy ezt írom, könnyezgetek. És mindezt összevetve, azzal, hogy mennyire rosszul éreztem magam akkor, hogy a baráti körömből kiszakadva egy idegen helyen találtam magam, ahol nem akarnak engem. Hát nagyon nehéz volt.
Aztán lehiggadtam. Nem volt stratégiám, de tudtam, hogy megint el akarom menni a launchba a lányokkal és meg akarom inni a maradék egy sörömet. Felvettem a ruháimat, kisminkeltem magam (rájöttem, hogy az megnyugtat), és odamentünk. Az elején úgy ültünk a tábortűz mellett, mint akiknek megölték valakijét. Aztán megmakacsoltam magam, akkor sem fogom az utolsó söröm elpazarolni arra, hogy rosszkedvű legyek. Külön ültünk a lányokkal, mindenki egy egy jobb ismerőshöz és beszélgetni kezdtünk.
Kiderült, hogy az utolsó dalról senki sem tudott, nem csak mi. Hogy amikor valakinek szabadnapja van, akkor nem azt kell várni, hogy megkérdezik, hogy akarsz-e jönni, hanem meg kell kérdezni, hogy mehetünk-e. Mondtuk hogy ez nálunk máshogy működik, ha nem hívnak nem megyünk, mert az bunkóság. Nagyon jót beszélgettünk Joshsal, lenyugodtam, aztán úgy voltam vele, hogy lehet, hogy csak más a kultúrájuk, máshogy gondolkodnak. Nem kell mindenen felhúzni magunkat.
Utána beszélgettünk még néhány emberrel. Juan, Marley meg Josh már ettek a pörköltből, amit főztünk, imádták, igazi ízek ami nem édes. Craig meg James majd fognak enni. Tegnap a tűznél szidtuk a kaját közösen Craiggel, hogy itt minden fahéjas és édes, aztán mondtuk, hogy van ám pörkölt. Rendesen felcsillant a szeme, úgyhogy majd jön enni belőle. Szóval nem olyan gonoszak és nem néznek le minket, csak máshogy gondolkodnak és máshogy viselkednek. Ilyen egyszerű. Szóval mindenki megnyugtatására, nem világbunkóival zárt össze az élet három hónapra.
És igen a pörkölt. Soha életemben nem ettem még ilyen jó pörköltet. Az az íz, az a omlós hús, az a főtt krumpli. Az a... Soha nem volt ilyen jó.
Szóval most jól vagyok. Semmit nem változott a honvágyam, ugyanúgy elképesztően hiányoznak a barátaim, a szakkoli, a családom, a só, a  debreceni kolbász. De erős lány vagyok és túlélem, és jó lesz a nyár, akkor is ha nem a legjobb, de jó lesz.
Facebookon a képek.